ROSWELL kivonat

ROSWELL kivonat

Részletek a Roswelli titok c. könyvből

 

1. fejezet

A Roswelli sivatag

 

. . .  Ekkorra már a katonai elhárításnál (CIC) – a hadsereg szigorúan titkos részlegénél, amely 1947 körül nemcsak a fegyveres erők keretén belül, hanem a polgári szektorban is aktívan működött – életbe lépett a legmagasabb riadókészültségi fokozat. A CIC legtapasztaltabb második világháborús ügynökeit kivétel nélkül Roswellbe telepítette. A tisztek már az első különös radarjelekről szóló jelentések után elindultak Washingtonból, és a következő 48 órában – miközben a jelentések egyre sürgetőbb hangvételűvé váltak – újabb és újabb erősítést indítottak útnak a fővárosból.

 

. . .  Egyfolytában, szinte eszeveszetten villogott a jel. Miközben a mennydörgés és a villámok tombolása az égen szinte bibliai méreteket öltött, a fénypont a radarképernyő bal alsó sarkába ereszkedett, majd egy pillanatra úgy látszott, hogy eltűnik Arnold őrnagy szemei elől. A jel azonban ismét felbukkant, és egy ragyogó fehér villanás kíséretében felrobbant, hogy aztán végleg nyoma vesszen. A képernyő üres maradt. A villogó jelek eltűntek. Ahogy a radarirányítók és a szobában tartózkodó elhárító tisztek összenéztek, ugyanaz a gondolat villant fel valamennyinkben: egy repülő – vagy bármi is volt az – lezuhant. Másodperceken belül kezdetét vette a katonai intézkedéssorozat. Nem tétováztak: az ügy nemzetbiztonsági jelentőséggel bírt. Irány a sivatag, és begyűjteni mindent, mielőtt valaki más rábukkanna!

 

. . .  Még sötét volt, amikor Steve Arnold őrnagy csőre töltött puskával a kezében elsőként elérte a szerencsétlenség helyszínét, az 509-es egység egyik parancsnoki kocsijában. Mielőtt a kocsik elfoglalták kijelölt helyüket, a katonai rendőrség első dzsipben utazó hadnagya felállította az őrszemeket, a műszaki tiszt pedig utasítást adott egységének, hogy reflektorokkal minden irányból világítsák meg a terepét. Ahogy Arnold kocsija közelebb gurult, megpillantotta a roncsot. Bár nem igazán roncs volt, legalábbis nem hasonlított a lezuhant háborús repülőgépek látványára. Amennyire a bíborszínűbe forduló félhomályban ki tudta venni, a sötét felületű jármű szinte teljesen ép maradt, egyetlen nagyobb rész sem hiányzott belőle. Törmelékek persze mindenfelé szétszóródtak a területen, azonban a jármű nem tört szét, mint mikor egy hagyományos repülőgép lezuhan. A terepet ekkor még sötétség borította.

 

Ezután a teherautók és a dzsipek felsorakoztak a becsapódás helyével szemben, és fényszóróikkal a világítás beindításával küszködő műszakiak segítségére siettek. A reflektorok hirtelen fényáradatában Arnold meglátta, hogy a legömbölyített delta alakú, és tojásra emlékeztető jármű – bár orra mélyen belefúródott a talajba, míg farok része az égnek meredt – tényleg egy darabban maradt. Bár az 509-es bázis radarjai szerint a becsapódás 4-én éjfél előtt történt, a roncsból még mindig áradt a meleg. Ekkor Arnold meghallotta a dízel aggregátorok berregését. Egy másodperc múlva felgyulladtak a reflektorok, és hirtelen az egész helyszín az esti főmérkőzés előtt kivilágított baseball-stadionhoz vált hasonlatossá.

 

  A katonai reflektorok éles fényében Arnold áttekinthette a becsapódás teljes környezetét. Az eléje táruló kép inkább kényszerleszállásra emlékeztette, hiszen a „repülőgép” – a törzsén végigfutó repedést, és a negyvenöt fokosnál is meredekebb szögben földbe fúródott pozícióját nem számítva – sérülésmentesnek látszott. Légi járműnek nézte, bár amit látott, nem hasonlított egyetlen korábban ismert repülőgéphez sem. Kis méretű volt, és inkább egy régi típusú Curtis-féle kísérleti repülő szárnynak nézett ki, mintsem elliptikus vagy csészealj formájúnak. A delta-szárny végén felül egymásra merőlegesen két uszonyszerű rész állt ki.

 

Arnold közelebb húzódott a törzs oldalán lévő repedéshez, már amennyire a műszereikkel a radioaktivitás szintjét ellenőrző sugárvédelmi felszerelésben dolgozó szakemberektől tehette. Ekkor pillantotta meg őket a homályban. Kis szürke alakok – talán 130-140 cm magasak – hevertek szerte-széjjel a földön. „Ezek emberek?" – hallotta Arnold valakitől, miközben az egészségügyiek odaértek hordágyaikkal a késpengére emlékeztető hasadékhoz a jármű oldalán, ahonnan a testek kimásztak vagy kizuhantak.

 

Arnold körülnézett, addig, ameddig a fény elért, és meglátott még egy – mozdulatlanságában is fenyegetően ható – alakot, aztán még egyet, amelyik az alacsony homokdűnének támaszkodott. Volt egy ötödik alak is, a jármű nyílása közelében. A sugárzásmérők jelezték, hogy tiszta a levegő, és a szanitécek hordáraikkal a testekhez rohantak. Arnold óvatosan bepillantott a repülő falán lévő résen a kabin belsője felé. Te jó ég! Úgy tűnt, mintha felkelt volna a nap.  Hogy biztos legyen a dolgában. Arnold újra kidugta a fejét, azonban kinn még túl sötét volt ahhoz, hogy azt napvilágnak lehessen nevezni. A jármű kabinjának tetején át, mégis, mintha lencséken keresztül jönne, hátborzongató fénysugár világított be, amely nem volt sem napfény, sem lámpafény, de mindenesetre fény volt. Soha nem látott ilyet azelőtt, és az ötlött fel benne, hogy ez az oroszok, vagy valaki más által kifejlesztett fegyver lehet.

 

  A becsapódás helyszíne kezdett az őskáosz miniatűr változatára emlékeztetni. A különböző feladatokkal megbízott szakemberek, egészségügyiek, vegyianyag-szakértők, rádióoperátorok és őrszemek olyan mechanikusan és gondolkodás nélkül végezték munkájukat, mintha a Flash Gordon-sorozat agymosásnak alávetett, baltaarcú zombijai lennének. Rajtuk kívül azonban mindenki más, beleértve a tiszteket is, egyszerűen lebénultak a döbbenettől. Soha nem láttak még ilyet, és úgy álltak ott, mint akiknek földbe gyökeredzett a lábuk az ámulattól.

 

 „Hé, az ott még él!” – hallotta Arnold a kiáltást, és hátrafordult. A földön az egyik kicsiny alak vergődni kezdett. A szanitécekkel együtt odarohant, és némán bámulta, amint a lény megremegett, majd kiáltásféle hangot bocsátott ki, amely azonban nem a levegőben, hanem egyenesen a saját agyában váltott ki visszhangot. Fülével nem észlelt semmit, mégis a szomorúság mindent átható érzése töltötte el, amint a pici lény a földön vonaglott, túlméretezett, tojás formájú fejét ide-oda billegtetve, mintha valami belélegezhető után kapkodna. Ekkor hallotta meg az őrszem kiáltását: „Hé, te!" Visszafordult a mélyedéssel szemben fekvő dűne irányába.

  – Állj! – kiáltotta az őr az alacsony lény felé, amely feltápászkodott, és kétségbeesetten igyekezett átjutni a domb túloldalára.

  – Állj! – üvöltötte újra az őrszem, miközben csőre töltötte Ml-es gépfegyverét.

  Más katonák is a domb irányába rohantak. A figura megcsúszott a homokban, lefelé gurult a dűne oldalán, majd lábra kapva újra mászni kezdett.

 

  A kora hajnali sivatagi sötétségben messzire elhallatszott, amint a katonák kibiztosították és csőre töltötték fegyvereiket. . . .

 

 

2.  fejezet

Konvoj Fort Riley-be

 

. . .   1944 elejére tehát ott ültünk Rómában, miután Mussolini elmenekült, és a német front összeomlott körülöttünk. A katonai elhárítás zöldfülű kapitányaként azt a parancsot kaptam, hogy a szövetségesek katonai ellenőrzése alatt álló civil kormány felállítását felügyeljem őseim varázslatos városában, amelyről addig csak a történelemkönyvekben olvashattam. Maga Pius pápa is fogadott egy audencia erejéig, hogy megbeszéljük vele a város kormányzásával kapcsolatos terveinket.  Az 1944-es normandiai partraszállást megelőző hónapoktól számítva – amikor a német frontvonalak még mindig néhány kilométerre Rómától délre voltak, és katonáink a Monte Casino-i hegyoldalakon igyekeztek felfelé – három évig maradtam Rómában. Egészen 1947 elejéig. Miután hazahajóztak bennünket, feleségemmel mindenünket, amink volt, bedobtuk egy használt Chevy kabrió csomagtartójába, és végigautóztunk a békebeli Amerika vidéki útjain, Pennsylvaniától Kansasig. Öt évig távol voltam, de most újra itthon! Alig vártam, hogy jelentkezhessek arra az állásra, amely valamennyi szamárlétrán felfelé igyekvő fiatal tiszt számára igazi csemegének számított. A Hadsereg Hírszerzési Iskolája a stratégiai hírszerzéstől már csak egy lépésre van. Ez az iskola a leghíresebb amerikai egyetemek, a Yale, a Harvard és társaik katonai megfelelője volt. Szédületes felemelkedés. Hiszen ki voltam én? Csupán egy ifjú továbbszolgáló Pennsylvaniából, akit tiszti iskolába írattak, és most a szövetségesek által megszállt Európából visszaérkezve – ahol a hírszerzési parancsnokságon dolgozott – a katonai hírszerzés kötelékében igyekszik karriert csinálni.

 

. . .  Olyan volt ez, mintha még mindig háborúban álltunk volna, hiszen minden nap új kihívásokat hozott; hol a kommunisták, hol pedig a civil kormányzatba visszatérni igyekvő maffiadinasztiák részéről. A különböző célokért küzdő terroristabandák is folyamatos veszélyt jelentettek számunkra. Így aztán Rómához képest Fort Riley egy vakáció kezdetének ígérkezett.

 

. . .   Ekkor megláttam egy hosszúkás ládát, amelynek a fedele alatt széles rés húzódott, mintha valaki már korábban felnyitotta volna. A legfurcsább fegyverrekesz volt, amit valaha csak láttam, vagy pedig – a legkisebb hordozható koporsó. Talán ezt a ládát láthatta Brownie. Áthoztam a zseblámpát erre az oldalra, és olyan magasra helyeztem el, amennyire csak tudtam, hogy minél szélesebb fénykörrel világítson. Aztán hozzáfogtam a rekesz felnyitásának.

 

 

. . .   A fedél egyik oldalon már laza volt. Igazam volt – ezt már előttem felnyitották. Föl-le próbáltam mozgatni, hogy a szögek – amelyeket előtte körömmel feszíthettek fel – tovább lazuljanak, míg megéreztem, hogy kiszabadulnak a fából. Ezután tovább dolgoztam a nagyjából 150 centiméteres fedél többi oldalán is, hogy mindenütt meglazítsam a szögeket. Mivel nem tudtam, hogy melyik a láda vége, és melyik az eleje, ezért egyszerre emeltem fel az egész tetőt, és a rekesz oldala mellé löktem. Majd lefelé fordítottam a zseblámpámat, és ahogy belepillantottam a ládába, rögtön a torkomban éreztem a gyomromat. Kis híján ott helyben rosszul lettem.

 

A rekeszben tényleg koporsó volt, de nem hasonlított egyetlen általam korábban látott koporsóhoz sem. A tartalma egy vastag falú üvegtartályba volt zárva, és sűrű – a megkocsonyásodott dízelüzemanyaghoz hasonló sűrűségű – világoskék folyadékba merült. Az a valami úszott a folyadékban, mintha fel lett volna függesztve. Nem merült a tartály aljára, hogy a folyadék elborította volna, ezenkívül fényes és puha volt, mint egy hal uszony alatti része. Először azt hittem, egy halott csecsemőt látok. De nem gyerek volt. Egy körülbelül 120-130 centiméteres, ember formájú lény volt előttem, karokkal, furcsa négyujjú kezekkel – hüvelykujjat nem láttam –, vékony lábszárakkal és túlméretezett, villanykörte formájú fejjel, amely úgy nézett ki, mint egy vízben úszó strandlabda. Emlékszem, először hátrahőköltem, de aztán úgy éreztem, hogy mégis le kell húznom a folyadéktartály fedelét, és megérintenem a . . .

 

 

3. fejezet

A Roswelli leletek

 

Az idő tájt az ötvenes években napi látogató voltam az Ovális Irodában, ahová a Nemzetbiztonsági Tanács jelentéseit és javaslatait hordtam az elnök számára. Néha ott maradtam, és megvártam, hogy az elnök az iratok átolvasása után akar-e esetleg válaszüzenetet küldeni rajtam keresztül. Most azonban más volt a helyzet. Személyesen, négyszemközt kellett beszélnem az elnökkel. Ike – a legtöbb munkatársa így emlegette Eisenhowert – a szokásosnál jobban elnyújtotta a telefonbeszélgetést, ezért oldalt húzódtam, hogy egy pillantást vethessek a titkárnő, Mrs, Lehrer íróasztalán világító lámpákra. Még beszél, láttam meg a kapcsolótábla alján a lámpa fényéről.

 

 . . . Egy személyes szívességet készültem kérni Eisenhower elnöktől, nevezetesen, hogy öt év után engedjen el a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Hivatalának stábjából, hogy az új-mexikói Red Canyonban most alakuló légelhárító rakétazászlóalj parancsnokságát átvehessem. Miután visszatértem Koreából, és a Fehér Házba kerültem, Ike egyszer már megígérte nekem, hogy valamikor lesz majd saját csapatom is. A lehetőség 1957-ben elérkezett: egy igazi álomajánlat a titkos bázisaink egyikén, ahol a hadsereg leginkább féltve őrzött föld-levegő rakétáinak a használatára kellett kiképeznem egy zászlóaljat, majd átvinnem Németországba, hogy a frontvonalon, az oroszok orra előtt élesben is kipróbáljuk őket. A harmadik világháború esetére szóló vezérkari haditerv szerint az orosz vadászrepülőgépek elsőként ezt a frontszakaszt árasztották volna el bombáikkal, és nyomukban a keletnémet tankok pont a mi barakkjainkat célozták volna meg az áttöréshez. Az utasításunk úgy szólt, hogy ki kell tartanunk, míg a rendelkezésünkre álló összes rakétát ki nem lőjük az orosz repülőgépekre, és csak ezután kezdhettük volna meg a visszavonulást.

 

 . . . Kinyitottam a szekrény ajtaját, és azonnal összeszorult a szívem. Ahogy az összekuszálódott zsinórok és a különös vászonszerű anyagok dobozait megláttam, mellettük a „nézőkéket", meg a kis törött szélű és sötétszürke színű lapkaszerűségeket, a többi ismeretlen formájú és méretű tárggyal együtt, azonnal tudtam, hogy az életem egy nagy változás küszöbéhez ért. Azon a bizonyos éjjelen Kansasban azt mondogattam magamnak, hogy amit láttam, mindaz csak látomás volt, amely – ha igazán akarom – nem is kell hogy létezzen a számomra. Majd amikor a Fehér Házba kerültem, és láttam az „incidensről" szóló nemzetbiztonsági jelentéseket, és hallottam a „csomagról" és a „holmikról? szóló beszélgetéseket, már azonnal tudtam, hogy az a különös alak, amelyet Fort Riley-ben egy ládába zárt üvegtartályban lebegve láttam, nem egy könnyen felejthető álom csupán.

 

 . . . Még másnap este sem nyúltam hozzá. A következő hét folyamán azonban, valahányszor biztos lehettem abban, hogy nem lát senki, a láda tartalmát fokozatosan átpakoltam az iratszekrénybe.

Miközben belepillantottam az anyagokba, olyan érzésem volt, mintha egy távcsövön keresztül valamilyen idegen világba csöppentem volna, amely olyan darabokból állt össze, amelyek csak halványan emlékeztettek a Fehér Házban olvasott jelentésekre. Nem csoda, hogy senki sem akart igazán hozzányúlni ehhez a kacathoz, amely magában hordozta egy olyan új világ ígéretét, amelyről 1947 előtt semmit sem tudtunk, és amelyet a kormányzat abszolút titkosnak nyilvánított. Egyik kormányzati karrier a másik után tört derékba e titkos művelet irányítójának a parancsára, ha valaki akár csak utalást tett erre a rejtelmes ügyre. Én azonban – bár sokkal többet tudtam, mintsem akár magamnak is beismertem volna – tudtam, hogyan kell tartani a számat. Most viszont ez az anyag, amelyet végül is csak „diliaktaként" emlegettem Trudeau tábornoknak, a birtokomba került.

 

 . . . Amint a tárgyat a kezemben forgattam és láttam az egyenként, törés nélkül, rugalmasan visszahajló szálakat, és ahogy a fénysugarakat továbbította, azt gondoltam, valamiféle vezetékről lehet szó. De hogy milyen célt szolgálhatott, fogalmam sem volt.

 

Aztán ott voltak az ötven milliméter átmérőjű, szürke, osztriga formájú lapkák, amelyek műanyagnak tűntek, azonban a felszínükön alig láthatóan vezetékek finom hálózata bontakozott ki. Ezek negyeddolláros méretűek voltak, és a felszínükön látható rézkarcok egy lelapított százlábú rajzára emlékeztettek. Egyesek inkább elliptikus formájúak voltak. Áramkörök lehettek – mint azt 1961-ben már bárki kitalálhatta, főleg ha nagyító alá helyezte őket –, de a lapocskák illesztésük szerint különböztek a többi ismert áramkörtől. Nem tudtam kitalálni, miként csatlakoztatták egymáshoz ezeket, sem azt, hogy miféle feszültséget vezettek rajtuk keresztül, de nyilvánvalónak tűnt, hogy olyan áramkörökről van szó, amelyek az űrhajón található egyik nagyobb táblából származnak.

 

Soha nem remegtek még a kezeim úgy, mint amikor ezeket a kis darabokat tartottam: nem mintha olyan félelmetesek lettek volna, hanem mert – ha csak néhány pillanatra is, de – felrémlett előttem, hogy milyen elképzelhetetlen jelentősége van ennek a leletnek. Olyan volt ez, mintha egy régészeti kincsestárba botlottam volna, egy rég elfeledett kultúra rosettakövébe, ami, bár lezuhant a sivatagi homokba, nagyon is elevenen körözött a legtitkosabb katonai és légi bázisaink körül.

 

Legnagyobb érdeklődéssel a két részből álló, leheletvékony, sötét színű és ellipszis alakú szemüveglencse mellett talált aktát tanulmányoztam. A Walter Reed-i bázis kórboncnokai azt mondták, hogy a lencsék a földönkívüliek látószervéhez tartoztak, és úgy tűnt, a szórt maradék fényt erősítették fel. Ezáltal a felerősített fény még a teljesen sötétnek látszó helyen is láthatóvá tette a tárgyak körvonalait a lencse viselője előtt. A jelentés azt állította, hogy az orvosok, akik a lények egyikének a boncolását végezték, megpróbáltak belenézni a lencsékbe, hogy a műtőhelyiségbe vezető folyosó sötétjében megfigyeljék az ott posztoló őrszemeket. Ezek az alakok zöldes narancs fényben tűntek fel, amely aszerint változott, hogy merre mozogtak, de az orvosok csak a körvonalaikat látták. Amikor közel értek egymáshoz, a kontúrok egyetlen formává olvadtak össze. Ezenkívül látták a sötétben a bútorok, a falak és az íróasztalon lévő tárgyak körvonalait is.

 

Talán ezek az eszközök, gondoltam a jelentést olvasva, alkalmasak lennének arra, hogy a katonák éjszakai tájékozódását segítsék a harcmezőn, azáltal, hogy összegyűjtik és felerősítik a halvány maradékfényt. A lencsék azonban nem változtatták az éjszakát nappallá, csupán felerősítették a tárgyak körvonalait.

 

Volt egy másik, tompa ezüstszürkés színű, fóliaszerű anyag is a leletek között, amelyet nem lehetett sem félbehajtani, sem eltépni, sem összegyűrni, mivel minden látható nyom nélkül ugyanabba a formába ugrott vissza. Fémes szövet volt, amelynek a fizikai tulajdonságait később „szupererős szakítószilárdságnak" nevezték el. Amikor megpróbáltam szikével kettévágni, az anyag szálai félrecsúsztak, anélkül, hogy akár egy karcolás maradt volna a szöveten. Ha megpróbáltam kinyújtani, visszapattant. Észrevettem, hogy minden szál láthatóan egy irányban halad. Amikor a hosszanti irány helyett széltében próbáltam meg nyújtani, úgy tűnt, a szálak abban az irányba rendeződnek át, amelyik irányba feszítettem az anyagot. Nem lehetett szövet, de nyilvánvalóan nem volt fém sem. Ezen a területen gyakorlatlan szemeim előtt egyfajta kombinációnak tűnt, fémszállal erősített szövetnek, amely egyesítette magában a szövet hajlékonyságát és a fémek erejét, ellenállását. Bár a Pentagonban a legtitkosabb fegyverzeti fejlesztésekben vettem részt, még soha nem láttam ehhez hasonlót – a kívánság listákon sem.

 

Egy leírás és néhány vázlatrajz további eszközt mutatott be. A rövid, tömzsi zseblámpa mintha egy beépített energiaforrással rendelkezett volna, amely azonban nem hasonlított semmilyen elemre. A tudósok, akik Wright Fieldben megvizsgálták, azt állították, hogy nem láttak fénysugarat kijönni a tárgyból, azonban amikor a ceruza vékony zseblámpát a fal felé irányítottak, egy kicsiny vörös fénypontot láttak feltűnni. A tárgy lencseszerű végéből mégsem látszott semmi olyan fény előtűnni, mint amely egy zseblámpából származik. Ha egy tárgyat helyeztünk a láthatatlan fény forrása elé, azon a fény megtört, és a sugárzás olyan erőssé vált, hogy a tárgy füstölni kezdett. Sokat játszadoztak ezzel az eszközzel, mire rájöttek, hogy valójában egy különös vágószerszámról van szó. Egyszer füstöt fújtak a fénysugár útjába, és hirtelen az egész füstgomoly sugárnyaláb formát öltött. Ami az előző pillanatban még láthatatlan volt, most egyszerre hajszálvékony alagútszerűvé formálódott.

 

Miért vittek az űrhajón utazó idegenek ilyen vágószerszámot magukkal? Csak később, az állatcsonkításokról szóló katonai jelentéseket olvasva értettem meg, hogy a fénysugárral vágó „zseblámpa", amelyről a Roswelli aktákban találtam leírást, valójában szikéhez hasonló sebészeti eszköz volt, amellyel az idegenek orvosi kísérleteket végeztek az állatainkon, egész testrészeket metszve ki belőlük, a környező szövetek legcsekélyebb károsítása nélkül.

 

 

 

Ott volt aztán a legfurcsább eszköz az összes között: egy fejpánt, valamilyen elektromos érintkezőkkel a két oldalán. Semmi értelmes magyarázatot nem tudtam ezekre adni, csak azt, hogy valaki csinos fejdíszként használhatta. Rugalmas, „egy méret mindenkinek" fejpántnak látszott, amely semmiféle működést nem mutatott, legalábbis emberek esetében.

AmazingCounters.com
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Roswell                                        Az ufók üzemanyaga